Miért jó hordozni?
“Mert kiegészítjük egymást.” Csucsi Judit
“Mert olyan, mint mikor még egyek voltunk.” Kovalik Évi
“Mert ha testközelben van a babám az mindkettőnket megnyugtat.” Varga Andi
“Mert élhetem az életem, és közben anya is vagyok.” Turi Nagy Éva
“Mert együtt táncolni a világ legjobb dolga.” Kada Éva
“Mert tudom fogni közben a nagyobbik kezét.” Csörgő Andi
“Mert közösen éljük meg a mindennapokat.” Zsanda Emília
“Mert sportnak is kiváló.” O.L. Réka
"Mert érzem minden rezdülését." Ruff Marcsi
“Mert kiegyensúlyozott babák nőnek fel a kendőben.” Ágoston Andi
“Mert a gyermek az életem szerves része és nem a célja.” Kajzinger Ildikó
“Mert bármikor megszoptathatom.” Szomjas Kriszti
“Mert ez egy mélyebb közelség.” Knauer Ancsa

OLVASNIVALÓ

Babahordozás és egészség

Jean Liedloff: A negatív következményei annak, ha minden a gyerek körül forog

 

 

 

 

Számomra úgy tűnik, hogy sok kisgyerekes szülő abbéli igyekezetében, hogy a gyereket se el ne hanyagolja, se túlzásba ne vigye a gyerekkel való törődést, látszólag ellentétes irányú tevékenységet folytat. Civilizált értelmemnek is sok időbe telt, míg helyesen tudta értelmezni, amit lát.

 

Dél-Amerika őserdeiben több mint két évet éltem együtt egy kőkorszakbeli körülmények között élő indián törzzsel.

 

Mikor az indián férfiakat kísérőnek alkalmaztuk, a kisfiúk gyakran velünk jöttek, és gyakran napokat is, heteket is eltöltöttünk olyan indián falvakban, ahol a gyerekek a felnőttektől vagy a nagyobb társaiktól elkülönülten játszottak. Csak a negyedik expedíció után lett számomra hirtelen világos, hogy mindezidáig sem gyerekek közti, sem pedig gyerek és felnőttek közötti konfliktust nem láttam. A gyerekek nem hogy nem verekedtek, de még csak nem is vitatkoztak egymással. A gyerekek ezzel szemben örömmel hallgattak a szüleikre, és miközben játszottak vagy a szüleiknek segítettek a házkörüli munkában, gyakran kistestvéreket is magukkal vitték. Hol maradt a „dackorszak”? Hol maradtak a dühkitörések? A törekvés, hogy a gyerek a saját akaratát érvényre juttassa? Hol az önzés? A rombolási vágy? És a figyelmetlenség? Mindazzal szemben, amit a mi társadalmunkban a szabályok testesítenek meg, hol maradt a veszekedés illetve a fegyelem, a „határok kiszabása” és a makacsság? Csak a finom összhangot láttam, amelyet szülő és gyerek között természetesnek veszünk. Hol volt a szemrehányás, illetve a büntetés? Hol voltak egyáltalán engedékenységre utaló jelek? A yequana indián törzsnél van egy szólás, amelynek az értelme hasonló a miénkhez: „a fiúk már csak ilyenek”. Ennek azonban van egy pozitív mellékzöngéje is, mely arra az örömteli lendületre vonatkozik, amivel fel-alá rohangálnak, lármáznak, a folyóban fürödnek, illetve azt a játékot játsszák, amelynek lényege, hogy egy kukoricacsutkát nyitott tenyérrel való ütögetés során addig tartsanak a levegőben, ameddig csak lehetséges. Sok vidámságot és nevetést hallottam, amíg a fiúk odakint játszottak, mihelyt azonban beléptek a kunyhóba, leengedték a hangjukat, hogy az ott uralkodó nyugalmat ne zavarják meg. Felnőttek közti beszélgetésbe soha nem szóltak bele. Felnőttek társaságában szinte soha nem hallottam őket megszólalni. Inkább csak hallgattak és apróbb szolgálatokat – mint étel-ital körbekínálása – teljesítettek. Szó sincs náluk az alkalmazkodásra, szolgálatkészségre való nevelésre történő megfelelésnek, ezzel szemben mindig lazák és vidámak. Viszont boldog, öntudatos és segítőkész felnőttekké válnak. Hogy csinálják ezt? Mit tudnak ők az emberi természetről, amit mi nem tudunk? És mi mit tehetünk annak érdekében, hogy gyerekeinkkel csecsemő- és későbbi korukban egyaránt kiegyensúlyozott, békés kapcsolatunk legyen.

 

Civilizált tapasztalatok:

 

Privát praxisomban számos olyan páciens keres fel, aki önértékelésével kapcsolatos, gyerekkorban fixálódott negatív berögződéseken szeretne változtatni. Ezen emberek közül számosan maguk is szülők, és azért keresnek fel, hogy gyerekeikkel szemben elkerüljék ugyanazon hibákat, melyek következményeit most saját magukon érzik. Többnyire azt szeretnék tudni, hogy tudnák gyerekeiket boldogan, szenvedések nélkül felnevelni. A legtöbb szülő megfogadta a tanácsomat, és az indiánokhoz hasonlóan mindaddig, míg el nem kezdtek mászni, gyerekeiket folyamatos testkontaktusban tartották magukkal. Egyesek azonban meglepve és megrökönyödve kellett tapasztalják, hogy gyerekeik dühösek és követelőzőek lettek – gyakran a leggondoskodóbb szülővel szemben is – és ezen az állapoton semmilyen odaadás és önfeláldozás sem volt képes változtatni. Éppen ellenkezőleg, az arra való törekvés, hogy többet foglalkozzanak a gyerekkel – úgy a gyerek, mint a szülő részéről – csak a frusztrációt fokozta. Az indiánoknál miért nincs meg ez a tapasztalat? A döntő különbség, hogy az indiánoknál korántsem minden a gyerek körül forog. Alkalmanként ugyan szeretetteljesen felkapják a gyereküket, játszanak vele, énekelnek neki, az idő nagy részében a gondviselő személy azonban mással foglalkozik. Még azok a gyerekek – akik a kisebb társaikra vigyáznak – sem tekintik ezt aktív elfoglaltságnak, és habár mindenhova magukkal viszik őket, közvetlen figyelmüket csak ritkán szentelik nekik. Ilyen formán a csecsemők olyan tevékenységek kellős közepén találják magukat, melyeknek később ők is tevékeny részeseivé válnak, miközben a mászás, járás és beszéd fázisain mennek keresztül. Jövőbeni életvitelük megelőlegezett formája és minden, ami ezzel együtt jár, biztos fejlődési alapot teremtenek számukra arra nézvést, hogy később a társadalom hasznos tagjaivá válhassanak. Egy olyan gyerek esetében, aki egész nap játszik, akihez állandóan beszélnek, illetve naphosszat csak csodálják, elmulasztja ezen megfigyelő részvételt, aki azután fenti eseményeket helyesnek találná. Elégedetlenségét képtelen lévén szavakba foglalni, más módokon kell ezt kifejezésre juttatnia. Megpróbálja tehát a gondozásával megbízott személy figyelmét megtartani. Mégpedig azon céllal, hogy elégedetlenségének kiváltó okát megváltoztattassa, vagyis megpróbálja abban gátolni, hogy saját tevékenységét folytassa anélkül, hogy erről a gyereket megkérdezné. Mihelyst a helyzet korrigálásra került, a magatartásforma, mely a figyelmünket volt hivatott magára vonni megváltozik. Fentiek a „hordozásos” szakasz után sorra kerülő egyéb fejlődési stádiumokra is érvényesek.

 

Mint mikor egy odaadó anya a keleti partról már az erejének a végén járt, akkor felvette velem a telefonos kapcsolatot. Szabályos háborúban élt hároméves fiával, aki gyakran nekiugrott, néha feléje csapott és rákiabált, hogy fogja be a száját, más egyéb aggodalomra okot adó magatartási formái mellett. Az anya megpróbált vele normális hangon beszélni, megkérdezte, hogy mit tehet érte, és addig beszélt vele normális hangvitelben, ameddig ez csak lehetséges volt, mielőtt ráordított volna. Ezek után bűntudat kezdte gyötörni, melyet elnézéskéréssel és különböző egyéb jóvátételre vonatkozó eljárásokkal próbált csillapítani, melynek célja az volt, hogy a szeretetét bebizonyítsa, melyre a gyerek azután ismét különböző hangulatváltásokkal reagált. Néhányszor azzal is próbálkozott, hogy figyelmen kívül hagyta a gyerek követeléseit és összeszorított fogakkal kizárólag a saját feladataira koncentrált, miközben a gyerek jeladásai teljes mértékben figyelmen kívül hagyta. Olyan esetekben, amikor ezt elég sokáig kibírta, a fia pedig előbb-utóbb felhagyott azzal, hogy őt ellenőrizni és irányítani próbálja, de ezzel szemben szelíd tekintettel felnézett rá és közölte vele, hogy szeretlek mama, az anyuka bűntudattól vezérelvén, hálától olvadozva ismét csak hozzálátott, hogy fia lekváros pacákkal összemaszatolt kezéből egyen. A gyerek innentől kezdve öntudatossá vált, majd durva és követelőző lett, és az egész cirkusz kezdődött elölről, minek következtében a páciensem elkeseredése nőttön nőtt. Hasonló történeteket egyaránt hallok Amerikából, Angliából, Kanadából és Németországból, ezért nem állhatok túl messze a valóságtól, ha megállapítom, hogy fenti problémák a fejlett nyugati civilizációra igencsak jellemzőek. Rendszeresen problémáik vannak gyerekeikkel, akik szemmel láthatólag ellenőrzésük alatt tartják szüleiket, amennyiben hangulatváltozásaikat szüleikkel akarják kompenzáltatni. Hogy a dolog még bonyolultabb legyen, sokan azt hiszik, hogy a fenti jelenség azon széles körben elterjedt felfogást igazolja, mely szerint a mi fajunk az összes többivel ellentétben természeténél fogva antiszociális és éveken át tartó fegyelmezést és szocializációt követel ahhoz, hogy végül életképessé váljék. Ahogy azonban a yequanák, a balinézek és számos egyéb kultúrkörünkön kívül eső nép esetében megfigyelhetjük, ez egy teljes mértékben téves felfogás. Egy adott kultúra kondicionálásaira minden közösség tagjai megegyező módon reagálnak.

 

Út a harmóniához

 

Mi okozza tehát a fenti problémákat? Hol értettük félre az emberi természetünkből fakadó törvényszerűségeket? Mit tehetünk annak érdekében, hogy az indiánoknál látott harmóniát elérhessük? Úgy tűnhet, hogy számos kisgyermekes szülő esetében az arra való törekvés, hogy se hanyagnak, se figyelmetlennek ne tűnhessenek, gyakran egy látszólag ellentétes irányú túlzás formájában manifesztálódik. Számos szülő a „hordozásos” szakaszban gyerekét a középpontba állítja, ahelyett, hogy a hétköznapi felnőtt tevékenységeivel foglalkozna melyeket gyerekei adott esetben megfigyelni és utánozni is képesek volnának, ahogy az az alaptermészetükből adódik. Más szavakkal, ha egy kisgyerek meg kívánja tanulni, hogy a körülötte levő emberek mivel foglalkoznak, szüksége van arra, hogy figyelmét egy olyan felnőttre fordíthassa, aki a saját dolgaival foglalkozik. Egy olyan felnőtt, aki a mindennapi tevékenységeivel felhagy, hogy kiderítse, mit vár tőle a gyerek, a gyereknél egy úgynevezett „várakozási rövidzárlatot” idéz elő. Ezáltal olyan benyomást tesz a gyerekre, mintha nem tudná, hogy az adott helyzetben hogy is kell viselkedni, mintha nem volna kellő önbizalma, sőt mintha tanácsot kérne egy két-három éves gyerektől, amely felnőttre a gyerek mintegy stabil, nyugodt és magabiztos pontra végül is rá van utalva. A gyereknek a szülői bizonytalanságra való előrelátható reakciója az, hogy a szülőt még jobban kibillentse az egyensúlyából, aminek következtében végül odáig is eljuthat a dolog, hogy megkérdőjeleződhet, hogy tulajdonképpen kié is a vezető szerep. A gyerek valószínűleg még azután is, miután az anya bocsánatkérő hangon megkérte, hogy ezt fejezze be, folytatni fogja a képeknek a falra való festését, ami azt mutathatja a gyereknek, a szülő maga sem hisz benne, hogy hallgatni fog rá. Ha végül el is veszi tőle a ceruzáját, miközben egyértelmű jelét adja annak, hogy fél a gyerek haragjától, végül azt fogja kapni, amit várt, vagyis egy dührohamot a gyerek részéről. Ha az anya félre érti a gyerek reakcióját, és egyre intenzívebben próbálja kitalálni, hogy gyereke mit is szeretne, akar vagy magyaráz, a gyereket ezzel arra motiválja, hogy egyre inkább erőszakos és teljesíthetetlen követelésekkel álljon elő. A gyerek ezt egészen addig folytatja, míg az anya ismét egyértelműen át nem veszi a vezető szerepet, amiből a gyerek számára végül világossá válik, hogy ismét helyreállt a megszokott rend. Magabiztos, nyugodt és megbízható tekintélyt ugyan még mindig nem lát maga előtt, mivel az anyja attól a ponttól, ahol elvesztette a türelmét, afelé a pont felé mozog, ahol a bűntudat és a kétségek a képességeivel kapcsolatban felüthetik a fejüket. A gyerek mégis egyfajta megnyugvást fog találni abban, hogy miután az anya „összetörte a porcelánt”, vezető szerepéből ismét kiragadja őt, és ezáltal megszabadítja a kellemetlen érzéseitől, mert valamilyen szinten – ha más nem, tudat alatt – mégis tudja, hogy az anyjának ez a feladata. Röviden szólva, ha egy gyerek szükségét látja annak, hogy egy felnőtt magatartását megpróbálja irányítani, akkor ez nem azért van, mert a gyerek sikerre vágyik, hanem azért, mert arra a biztonságra van szüksége, amit az garantál, hogy a felnőtt mindig tudja, hogy mit kell tennie. Ezen felül a gyerek nem mindig tud ellenállni a kísértésnek, hogy addig tesztelje a felnőttet, amíg ez a felnőtt szerepben meg nem erősödik, ami által a gyerek is érezni fogja ezen biztonságot. Egyetlen gyereknek sem jutna álmában sem eszébe, hogy egy felnőttől átvegye a kezdeményezést, hacsak nem várják ezt el tőle – nem megkívánják, hanem elvárják. Amennyiben a gyerek megérzi, hogy átvette a vezető szerepet, úgy zavarodottá és félénkké válik, és a végletekig el fog menni annak érdekében, hogy a felnőtt ismét átvegye a vezető szerepet, ahogy az illik. Mihelyt a szerepek tisztázódnak, a szülő azzal kapcsolatos félelmei – hogy valamit is rákényszerítsen a gyerekre – eloszlanak, ezzel egy időben pedig azt is felismerik, hogy indokolatlan finomkodásoknak nincs helye. Azzal, hogy átveszik a vezető szerepet imádott gyereküktől, a gyerek szükségleteinek megfelelően járnak el, ahelyett, hogy ezzel ellentétes módon cselekednének. A már fentebb említett páciensem esetében egy-két hét volt szükséges ahhoz, hogy ennek az új magatartásformának az eredményei láthatóvá váljanak. Ezt követően régi félreértések és a szokás hatalma jellemezték az átállási időszakot a harmonikus együttélés irányába. Ma már számos hasonló nehézséggel küzdő páciensem mellett személyes tapasztalataik révén vannak meggyőződve arról, hogy a gyerekek távol állnak attól a sztereotípiától, mely szerint makacsok és nehéz velük bánni, ezzel szemben meggyőződésük, hogy a gyerek természeténél fogva szociális és társas lény. Az az elvárás, miszerint ilyenek lehetnek, megengedi nekik, hogy ilyenek legyenek. Amilyen mértékben a gyerek szociális magatartásában a szülők elvárásait észlelni képes, olyan mértékben fog ezeknek megfelelni. Ezzel egy időben a gyerek szociális magatartásával kapcsolatos szülői tapasztalatok megerősítik a gyereket magatartásformáinak helyes voltáról. Ez működik!

 

Egy köszönő levelében fenti páciensem férje a következőket írja: Csodálatos módon összenőttünk, megtanultuk egymást harmónikusan szeretni. Hármunk kapcsolatai azóta egy pozitív és egyreinkább szeretetteljes irányban fejlődnek.

 

(C.) Jean Liedloff 1991

 

Fordította: Vass Péter


ADÓ 1% FELAJÁNLÁS

A Beli Buba Babahordozó Iskola működtetője:

Babahordozásért Közhasznú Alapítvány
Adószám: 18208351-1-07
www.belibuba.hu

...mert gyermekeink hordozása biztos befektetés a jövőbe!

ÜZENJ NEKÜNK!