Rátalálni belső egyensúlyunkra – Scott Noelle

A gyerekközpontú nevelés és a kontinuum-elv közelebbről

Írta: Scott Noelle

www.scottnoelle.com

Fogalmunk sem volt semmiről.

Nagyjából ez jellemzi a feleségemmel a tudásunkat arról, mit jelent szülőnek lenni, amikor elindultunk ezen az úton. Szerencsére ahhoz eleget tudtunk, hogy megkérdőjelezzük a hagyományos nevelési elveket, és tájékozódásunk olyan nem szokványos döntésekhez vezetett, mint az otthonszülés, az együttalvás és az igény szerinti szoptatás.

Ráadásul nagy szerencsénk volt, mert amikor nem tudtunk rájönni, miért sír a kisbabánk, ha nem tartjuk a karunkban, vagy nem hordozzuk, rátaláltunk egy olyan, nem konvencionális gyerekorvosra, aki receptre írta fel Jean Liedloff Az elveszett boldogság nyomában – A kontinuum-elv című klasszikusát. Az, hogy a kontinuum-elv megváltoztatta az életemet, enyhe kifejezés. Nem írnám most ezt a cikket, illetve nem dolgoznék nevelési tanácsadóként, ha ez a könyv nem változtatta volna meg a szemléletmódomat, és nem tett volna a haladó szellemű természetes nevelés szenvedélyes támogatójává.

Ha még nem olvasta ezt a könyvet, vagy nem hallott a kontinuum-elvről, a cikk végén a témához kapcsolódó hivatkozásokat talál. Egyelőre elegendő annyit tudni, hogy Az elveszett boldogság nyomában – A kontinuum-elv Liedloff élményeit írja le az amazonasi esőerdőben a jekána indiánok között, és azt, hogyan változtatták meg gyökeresen ezek a tapasztalatok az emberi természetről és a gyereknevelésről vallott nézeteit. Természetes nevelési módszereket javasol, melyek sokkal inkább egyeznek azokkal a feltételekkel, amelyek között az emberiség fejlődött: olyan módszereket, amelyek a jekánák és az úgynevezett „primitív” kultúrák többsége számára teljesen szokványosnak számítanak, mint például a csecsemők folyamatos hordozása.

A könyv elolvasása után úgy éreztük, van már némi fogalmunk a szülői szerepről. Megvolt már az a váz, amelynek segítségével megérthettük kisbabánk jelzéseit és sírásait, és valódi természetével összhangban elégíthettük ki szükségleteit.

Egy újabb „aha!”

Nem sokkal A kontinuum-elv elolvasása után a látóköröm még inkább kitágult, miután rátaláltam Liedloff témához kapcsolódó cikkére Who’s In Control?: The Unhappy Consequences of Being Child-Centered (Mégis, ki irányít? – A gyermekközpontú életvitel negatív következményei) címmel[1]. Liedloff megfigyelte, hogy a jekána szülők figyelmüket ritkán irányították közvetlenül a gyermekeikre, mégis ők voltak a legjólneveltebb és legboldogabb gyerekek, akikkel valaha találkozott. Ezzel szemben azt látta, hogy a nyugati civilizáció gyerekei, akiknek szülei felettébb gondoskodóak és „gyerekközpontúak”, gyakran a legkevésbé boldogok és rendkívül akaratosak. Hogyan lehetséges ez?

Liedloff arra jutott, hogy a probléma oka a gyerekközpontúság. A cikk leírja, a gyerekközpontúság hogyan okozza kisbabáinkban és gyermekeinkben azt az érzést, mintha nem mi irányítanánk, mintha a szó szoros értelmében azért szegeznénk rájuk tekintetünket, hogy ők mondják meg nekünk, mit tegyünk. Jószándékaink ellenére a gyerekközpontúság utódainkból szorongást és bizonytalanságot válthat ki, és okozója lehet az érthetetlen nyűgösségnek és akaratosságnak. Liedloff azt javasolja, úgy kerüljük el a gyerekközpontúságot, hogy miközben babáinkat hordozzuk, figyelmünket szokásos felnőtt tevékenységeinkre összpontosítjuk, és/vagy gyermekeinket oly módon vonjuk be, hogy megfigyelhessék e tevékenységeket, és később részt vehessenek bennük.

Amikor alkalmazni kezdtük a cikkben leírt elveket, a kisbabánk – látszólag egyik napról a másikra – nyűgösből és zaklatottból elégedetté és nyugodttá vált. A „nem gyerekközpontú” elmélet minket teljesen meggyőzött, és – mint tipikus újdonsült szülők – terjeszteni kezdtük ezeket az elveket mindenkinek, akit csak ismertünk! De nem sok idő kellett hozzá, hogy rájöjjünk, a nem gyerekközpontú nevelési megközelítés sem csodaszer. Sőt, valójában van néhány akár romboló buktatója is. Ennek a cikknek az a célja, hogy segítsen Liedloff olvasóinak elkerülni ezeket a buktatókat, hogy így jobban kamatoztathassák a meglátásait.

A gyerekközpontúság sokszor merült fel vitatémaként a kontinuum-levelezőlistán, amely egy email alapú támogató csoport olyan szülőknek, akik olvasták A kontinuum-elvet. Nemrég emailt kaptam az egyik ügyfelemtől, aki fel van iratkozva erre a listára. Azt írta: „Nem igazán értem, mit jelent nem gyerekközpontúnak lenni. Rossz érzés tudatosan tenni azért, hogy ne figyeljek a gyerekeimre. Úgy tűnik, mintha ugyanazt az irányvonalat követné, mint a sírni hagyás, vagy ha valami hasonló rémes dolgot tennénk.”

Ezt válaszoltam neki: „Igazad van. Ha rossz érzést okoz, hogy minden figyelmedet megvonod a gyermekeidtől, az azért van, mert a természet úgy alkotott meg minket, szülőket (különösen az anyákat), hogy folyamatosan rájuk legyünk hangolódva, észrevétlenül és direkt módon is.”

Akkor most ássunk egy kicsit mélyebbre a témában…

Figyeljünk a megfogalmazásra

Egy effajta elv nyelvi átültetésének a fontosságát nem szabad alábecsülnünk. Egy komplex elv teljes megértéséhez, és szükség esetén előhívásához, olyan szóra vagy kifejezésre van szükségünk, amely röviden összefoglalja azt.[2] Liedloff cikkében az egészséges mozgató erők nagyszerűen be vannak mutatva, de az egyedüli megadott terminológia az az egészségtelen mozgató erők tagadása, azaz a nem gyerekközpontúság. Ez a fajta „dupla tagadó” nyelvezet nem igazán segíti elő a kívánt szülői magatartást és hozzáállást.

A zavart tovább növeli az a tény, hogy még mielőtt a cikket az ember elolvasta volna, valószínűleg úgy gondolta, a „gyerekközpontúság” pozitív fogalom. A fogalmat az oktatás területén évtizedek óta alkalmazzák, kifejezve vele a gyermekek egyéni szükségleteinek és érdekeinek a fontosságát. Így a gondolat: „ne legyél gyerekközpontú”, tudatalatti üzenetet hordozhat: „Ne törődj a szükségleteikkel.”

Emellett a címben szereplő „Mégis, ki irányít?” szófordulatot gyakran olyankor használják, amikor a szülőre a hiúságán keresztül gyakorolnak nyomást azért, hogy fékezze meg a gyerekeit „bármilyen szükséges eszközzel”. Mindnyájan éreztük már azt a társadalmi nyomást, hogy megmutassuk a világnak, „ki az úr a háznál” a felnőtt-gyerek kapcsolatokban. Folyton halljuk a csípős megjegyzéseket és kritikákat:

„Ez a kölyök az ujja köré csavar téged!”

„Te tényleg büntetlenül hagyod ezt?!”

„Meg kell mutatni ennek a gyereknek, hogy szót kell fogadnia!”

Bárki is választotta a cikk címét, akár Liedloff, akár a cikket eredetileg publikáló magazin szerkesztői, az nem vitás, hogy a kontinuum-elv ellenez mindenfajta kényszerítő taktikát.

Annak eldöntése, hogy egy másik embernek mit kéne csinálnia, legyen bármilyen életkorú, nincs benne a jekánák viselkedési eszköztárában. Nagyon is érdeklődnek egymás iránt, de nincs indíttatásuk arra, hogy befolyásoljanak – nemhogy kényszerítsenek – bárkit. „… A jekánák nem gondolják azt, hogy a gyerekek fizikai erőhátránya és kiszolgáltatottsága azt jelentené, hogy kevesebb tisztelet illeti meg őket, mint a felnőtteket.” [A kontinuum-elv, 117. oldal]

Mindazonáltal nekünk, „civilizált” embereknek nem könnyű egy „Mégis, ki irányít?” című cikket úgy befogadni, hogy a szóhasználatban kulturálisan megbúvó jelentés ne szivárogjon be a gondolataink közé. A pillanat hevében, amikor a gyerekünk épp üt, harap vagy üvölt velünk, és alig bírjuk megállni, hogy vissza ne vágjunk, a „Mégis, ki irányít?” gondolata nem valószínű, hogy segíteni fog abban, hogy az együttérzést válasszuk a kényszerítés helyett! Hasonlóan, a „nem szabad gyerekközpontúnak lennem” gondolata sem fog segíteni abban, hogy még tudatosabban ismerjük fel szükségleteiket, és megfelelően kielégíthessük azokat.

Megbúvó csapdák

Az évek során felfigyeltem arra, hogy számos jó szándékú szülő mintha titokban arra vágyna, hogy elszakadjon a gyermekeitől, a benne lévő egészséges kötődés és ragaszkodás iránti tudatos vágy ellenére. Ezt a késztetést magamban is felfedeztem, és úgy vélem, egyrészt a gyermekkori szükségletek kielégítetlensége okozta fájdalomban gyökeredzik, másrészt a versengő, haszonra játszó, „győzöl vagy veszítesz” gondolkodásmódban, mely áthatja kultúránkat.

E mögött az elhanyagoló késztetés mögött egy rejtett, belső hang így szól: „Miért kéne olyasmit megadnom, amit nekem sohasem adtak meg? Ha én nem érdemeltem meg azt a figyelmet, amelyet szerettem volna, akkor az én gyerekem sem érdemli meg.” – és így tovább. E hátsó gondolatok befolyása alatt a „ne legyél gyerekközpontú” utasítás azonnal egyfajta észrevétlen elhanyagolássá vagy eltávolodássá torzul, melyre felmentést ad a kontinuum-elvnek való felszínes megfelelés.

E homályos késztetést azonban megvilágíthatjuk és képességgé formálhatjuk, ha őszinte kíváncsisággal tesszük fel a kérdést magunknak: „Miért kellene több figyelmet szentelnem nekik, mint amennyit én kaptam gyerekkoromban?” Az én válaszom erre kettős: (1) Azért, mert most van rá szükségük, mint ahogy annak idején nekem volt, és (2) mert ha megadom azt, amelyet tőlem megvontak, engem gyógyít meg.

Az utóbbi – ironikusan – gyakran vezet egészségtelen gyermekközpontúsághoz, amikor túlságosan is arra törekszünk, hogy a gyermekeinken keresztül találjunk gyógyírt a múltunkra. Liedloff cikkében utal erre a csapdára, amikor leírja azon szülők szorongását, akik nem akarják utódaikat kitenni annak a fajta elhidegülésnek, amelyet ők szenvedtek el saját, általában jó szándékú szüleiktől.

Az „elhidegülés” szó jól illik ide. A gyerekközpontúsággal nem az a probléma, hogy a gyerek túl sok figyelmet kap, hanem inkább az, hogy túl sokat kap a rossz fajta figyelemből, és nem eleget a jóból. Mindkét kilengés gyengíteni szokta a szülő-gyermek kapcsolatot és az elhidegülés érzéséhez vezet.

Kétfajta figyelem

Amikor úgy figyelünk a gyerekre, hogy folyamatosan kérdezzük őt, mit szeretne, vagy mire van szüksége – tehát amikor érzi a bennünk lévő bizonytalanságot, vagy a félelmet, hogy nem sikerül a szükségleteit (vagy saját kivetített szükségleteinket) megfelelően kielégíteni – akkor természetesen nyugtalan lesz, vagy éppenséggel teljesen kiborul!

Ez a felnőttek esetében is ugyanígy van. Gondoljunk csak bele, hogyan éreznénk magunkat, ha agyműtétre lenne szükségünk, és a sebész láthatólag nem lenne biztos a képességeiben. Természetesen keresnénk egy másik sebészt, aki biztonsággal töltene el minket, de egyedül a magabiztosság nem lenne elegendő. Olyan valakit szeretnénk, aki a mi szükségleteinkre is kellő figyelmet fordít végig az eljárás során.

De akkor miért tűnik nekünk úgy, hogy a „kontinuum-kultúrákban” élő anyák ritkán fordítanak figyelmet gyermekeikre? Miért tűnik úgy, hogy csak a felnőttközpontú tevékenységeikkel foglalkoznak? Nos, az, hogy mi nem látjuk, még nem jelenti azt, hogy nincs is meg a figyelem.

Richard Sorenson antropológus, a vizuális antropológia területének úttörője, fotó és film alkalmazásával dokumentálta más kultúrák viselkedésmódjait és viszonyait. A képkockáról képkockára történő elemzés során Sorenson kimutatta, hogy ezek az anyák és gyermekeik számos apró jelzést váltanak – olyan jelzéseket, amelyek a nyugati ember szemének láthatatlanok. Az a képesség, amely ezeket és más apró jelzéseket észleli (többek között a „normális érzékelés körén kívüli” jelzéseket, amelyeket még a kamera sem tud rögzíteni), a vadászó-gyűjtögető ember számára magától értetődő. Nemcsak jó közérzetük, hanem túlélésük érdekében is támaszkodnak rá. Sorenson (1996) tudatküszöbhöz közeli észlelésnek (liminal consciousness) nevezi, amely olyan érzékelésnek felel meg, amely félúton van a tudattalan (tudat[köszöb]-alatti) és a megszokott nyugati, kartéziánus, racionalista világszemlélet (tudatköszöb fölötti) között.

A nyugati társadalmakban – a magas népsűrűség, technológia, gyors változások problémáival és más modern körülményekkel való küzdelem során – elveszítettük ezt a fajta kitágult érzékelést. A probléma-megoldási stratégiáink bizonyos szintű intellektuális absztrakciót és kommunikációt követelnek meg, amely viszont a kisbabák és a kisgyerekek számára nem érthető, és mi gyakran, nem szándékoltan, arra kényszerítjük gyermekeinket, hogy túlontúl korán értelmezzék ezeket az absztrakciókat. Például, ha megkérdezünk egy pici gyereket, ő mit szeretne – amely gesztus segítőkésznek és nagylelkűnek tűnik -, az őt arra kényszeríti, hogy azelőtt fogalmazza meg saját különállóságát és individualitását, mielőtt értelme, illetve agya készen állna erre az ugrásra. A kultúránk annyi szédítő absztrakciót követel meg, hogy ritkán fejlesztjük ki azt a fajta tudatküszöbhöz közeli, intuitív kapcsolatot, amely „civilizálatlan” kortársainkat áthatja.

A tudatküszöbhöz közeli észlelés egyik példája az amerikai indián vadászok nyomkövető tudománya, amely annyira idegen a nyugati értelmünknek. Néhány nyugati ember tanulmányozta ezt a képességet, és az érzékelésnek egy teljesen új világát fedezték fel. Ám az indiánok agyában ez a fajta érzékelés nem kerül külön polcra, rajta a címkével: „Csak vadászathoz felhasználandó”. Sokkal inkább a mindennel – többek között egymással – való összetartozás érzését erősíti bennük.

Az egyre népszerűbb EC (Elimination Communication, azaz űrítés kommunikáció) gyakorlata szintén jó példa. Az EC némi fokú gyakorlása után az anyák gyakran tudják, hogy a kisbabájuknak pisilniük kell, még akkor is, amikor hagyományos értelemben nem figyelnek rájuk. Az anyák kisbabájukra való folyamatos ráhangolódása azonban maga egyfajta figyelem, és az összetartozásnak olyan érzését adja, amely messze túlmutat azon, ami a csupán konvencionális figyelem révén lehetséges. Társadalmunk széleskörű elidegenedésének a hátterében az összetartozás e mélységes érzésének a hiánya áll.

Nem szükséges azonban a racionalitásunkat elhagynunk ahhoz, hogy visszanyerjük a tudatküszöbhöz közeli képességeinket. Ahhoz, hogy modern környezetben a legjobban kihasználhassuk e nem kellően kiaknázott képességeket, először újra kapcsolatot kell teremtenünk velük, majd integrálnunk kell azokat racionális világképünkbe.

ENGEM, ENGEM, ENGEM!

Sok szülő van teljesen egymásra hangolódva a gyermekeivel, ennek dacára gyerekeik közvetlen figyelmet és érintkezést követelnek. „Nézz ide rám! Nézzél, Mama, nézz engem!” Ők netán a kivétel a szabály alól?

Úgy vélem, gyermekeink részben azért követelnek több közvetlen figyelmet (a kontinuum-kultúrákban felnövő gyerekekhez képest), mert ahhoz, hogy boldoguljanak az egyetlen általuk ismert kultúrában – a mi civilizált, individualista, nyugati kultúránkban –, erre a tapasztalatra van szükségük. Nekik muszáj erős egót kifejleszteniük, csupán az itt létezéshez. Ez nem tudatos folyamat. A gyerekek és a felnőttek egyaránt érzékelik pszichológiai környezetüket, és intuitív módon tisztában vannak azzal, milyen belső találékonyságra lesz szükségük ahhoz, hogy egy adott környezetben érvényesüljenek.

Nos, lehet, hogy mi, akik „kulturális kreatívoknak” valljuk magunkat, nem szeretnénk, ha gyermekeink a domináns kulturális normák szerint „érvényesülnének”. Látjuk a kultúránk intézményesült nárcizmusa okozta környezeti rombolást és emberi szenvedést, és gyermekeinket a megoldás, nem pedig a probléma részeként szeretnénk felnevelni. Ám hacsak az embernek nem sikerül családján belül és körül összetartó közösségi szubkultúrát létrehoznia, valamint az elszeparáltság „megszokott” érzésén annyira felülemelkednie, hogy az „enyém” és „tied” szavak ritkán jutnak csak eszébe, akkor a gyerekének igazán nincs más választása, mint erős egót kifejleszteni. És ez több közvetlen figyelmet követel, mint ami természetesnek tűnhet.

Sajnálatos módon pontosan azon jó szándékú erőfeszítéseink, melyekkel próbáljuk megelőzni, hogy a gyerekek egoisták vagy nárcisztikusak legyenek, okozzák e lelkiállapotokat később az életben. Ha igazán azt szeretnénk, hogy gyermekünk együttérző és törődő legyen, és másoknak szívesen segítsen, akkor bizonyos dolgokat nem lehet megkerülni! Nem azt javaslom, hogy térjünk vissza az egészségtelen gyerekközpontúsághoz, de a közvetlen figyelmet sem kell megtagadnunk gyermekeinktől csak azért, mert a szorosabban együtt élő kultúrákban a gyerekeknek nincsen annyi közvetlen figyelemre szükségük.

Sorenson (1976, 177. old.) megjegyzi, hogy az új-guineai fore törzs tagjainál a felnőttek ritkán veszik a fáradságot, hogy a kisebb-nagyobb síró vagy feldúlt gyerekek segítségére siessenek. Általában a gyerekektől azt várják, maguk keressék meg a vigasztalást, amelyre szükségük van. De ne tévesszen meg senkit: az, hogy vonakodnak vigasztalást erőltetni a gyerekre, egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem szívesen nyújtanak vigaszt. Sorenson hozzáteszi, „a vigasztalást gyakorlatilag sohasem tagadták meg, amikor azt valaki kérte”. Én pedig hozzáteszem, nem kéne feltételeznünk, hogy a mi gyerekeink mindig tudni fogják, mikor és hogyan keressenek vigasztalást, főleg, hogy mi neveltük őket olyanná, hogy azt várják, majd a segítségükre siet valaki.

Amikor a szívünk azt diktálja, a gyermekünknek közvetlen figyelemre van szüksége, hallgassunk rá. A gyermekeinknek úgy tudunk segíteni abban, hogy egészséges öntudatot fejlesszenek ki, hogy – miközben biztosítjuk számukra figyelmünket és jelenlétünket – egyszerűen tisztában vagyunk önmagunkkal: saját szükségleteinkkel, értékrendünkkel, határainkkal, kiegyensúlyozottságunkkal és összetartozottságunkkal.

Térjünk a gyakorlatra

Először is azt javaslom, szerezzük vissza a „gyerekközpontúság” szó pozitív jelentését, és büszkén viseljük a címkét: „Gyerekközpontú vagyok, mert elkötelezett vagyok afelé, hogy biztosítsam, a gyermekem szükségletei ki vannak elégítve.” Azonkívül akkor biztosítsunk a gyerek számára közvetlen figyelmet, amikor mi helyénvalónak érezzük. (Ha a gyerekre vagyunk hangolva, nem fogjuk helyénvalónak érezni akkor, amikor az neki nem jó.) Ha nincs energiánk többet nyújtani, keressünk kreatív megoldásokat, hogy mindenkinek a szükségletei ki legyenek elégítve. Ha pedig szükség van rá, kérjünk segítséget.

Következő lépésként, nevezzük nevén az egészségtelen gyerekközpontúságot, amely valójában nem más, mint az alacsony önbecsülés kifejeződése. Egy olyan viselkedés, mely a saját szülői képességünkbe vetett hit hiányából fakad: amikor nem bízunk saját belső iránytűnkben, akkor túlságosan a gyerekekre támaszkodunk útmutatásért. Talán megfelelőbb kifejezés a fogalom meghatározására a szerepek felcserélődése. Amikor ráébredünk arra, hogy beleestünk a szerepcsere csapdájába, úgy tudjuk egyenesbe hozni a dolgot, hogy feltesszük magunknak a kérdést: „Mi az én szerepem szülőként?” A válasz minden szülőnél más lesz, de általában ide soroljuk a gyermekeink védelmezését, vigasztalását, táplálását, felvilágosítását, támogatását, és legfőképpen a reá való hangolódást.

Gyakran emlékeztetem az ügyfeleimet, hogy miközben a haladó szellemű nevelés felderítetlen vizein evezünk, úgy lehetünk bizonytalanok, hogy közben magabiztosak maradunk. Kihúzhatjuk magunkat és azt mondhatjuk: „Teljesen magabiztosan kijelenthetem, hogy fogalmam sincs, mit kéne tennem!” És akár hiszik, akár nem, ez a hozzáállás megnyugtatja a gyerekeinket! Az effajta magabiztosság azt a ki nem mondott üzenetet hordozza, hogy képesek vagyunk kezelni a bizonytalanságot, és megtalálni az utat a bizonyossághoz.

Ha valaki rájön arra, hogy a kényszeres „megmentők” közé tartozik – amellyel nem szándékosan megakadályozza a gyerekét, hogy képessé váljon vigaszt keresni és találni önmaga számára –, akkor azt tanácsolom, fokozatosan váltson a reakciókészségről a rendelkezésre állásra. Amikor a gyermekünk feldúlt, azonnal rá kell hangolódnunk, és szívünket kitárni felé, azonban várnunk kell egy kicsit, mielőtt a segítségünket nyíltan felajánljuk. Lássuk, hátha a gyerek magától jön oda hozzánk. Adjunk neki lehetőséget, hogy újra felfedezze és megerősítse a vigasztalódás képességét, de ne habozzunk rögtön megvigasztalni, ha ösztöneink azt sugallják, arra most van szüksége. A kisbabáknak különösen szükségük van az azonnali vigasztalásra, és ez az egyik oka annak, hogy ösztönös módon preferálják, ha egy ismerős gondozó személy éjjel-nappal szoros fizikai kontaktusban van velük.

Végezetül, ha a szerepek Önöknél is felcserélődtek – túl gyakran kérdezi, mit kellene tennie, vagy sokszor kérleli a gyermekét, tegyen meg valamit – próbálja meg a következő egyszerű, kétlépcsős összpontosító technikát:

1. Kérdezze meg magától: „Hogyan találom meg a belső egyensúlyom?” Lélegezzen mélyeket, és maradjon nyitott, amíg érezni nem kezdi, hogy újra kiegyensúlyozottá válik.

2. Csendes jelenléttel feleljen a gyermekének. Más szóval, legyen csak jelen egy ideig, és ne hagyja, hogy a szavak Ön és gyermeke közé furakodjanak. Néhány szó indokolt lehet, de várjon egy kicsit, hogy a szimpla jelenléte kifejthesse a hatását.

Amire gyermekeinknek a leginkább szüksége van – az alapvető élelem, levegő, víz, hajlék és hasonlók után – az a szüleik, akik jelen vannak, kiegyensúlyozottak, és rájuk vannak hangolódva. Sajnos a kultúránk arra tanít minket, hogy azt higgyük, ez a fajta belső béke a külső körülményeink függvénye. Azonban napról napra egyre több ember jön rá arra, hogy választhatják a belső békét még akkor is, ha a körülmények erre nem „jogosítják fel” őket.

Más szóval, igenis lehetünk bizonyosak, nyugodtak, kreatívak és magabiztosak – még akkor is, amikor feldúltnak „kellene” lennünk – csupán azon okból, hogy mi magunk lelki egyensúlyra vágyunk. Lehet, hogy gyermekeink nem fognak azonnal ugyanígy dönteni, de ahogy belső egyensúlyteremtő képességeink javulnak, ők is megérzik ezt a hiteles erőt, és természetes módon követni kezdik példánkat.

Scott Noelle nevelési tanácsadó és a The Daily Groove: How to Enjoy Parenting… Unconditionally! (A napi rutin: Hogyan élvezzük a nevelést… feltétel nélkül!) című könyv szerzője.http://www.enjoyparenting.com/book Scott az EnjoyParenting.com című honlapján keresztül különböző nevelési technikákat kínál és támogatást nyújt haladó szellemű  szülők részére. Az Oregon állambeli Portlandben él párjával, Beth Noelle-lel, akivel két gyermekük van.

Fordította: Pfenninberger Ajna

FORRÁSOK

Liedloff, Jean (1975)  The Continuum Concept: In Search of Happiness Lost.New York: Perseus.  www.continuum-concept.org/reading.html

A könyv magyar nyelven: Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában – A kontinuum-elv, Kétezeregy Kiadó, 2008

Liedloff, Jean (1994)  “Who’s In Control?”  Mothering 73:33 (Winter, 1994).  www.continuum-concept.org/reading/whosInControl.html

A cikk magyar nyelven: http://www.zoldvakond.org/kontinuum_elemei/09negativ_kovetkezmenyei_gyerek_korul_forog.htm

Sorenson, E. Richard (1976)  The Edge of the Forest: Land, Childhood and Change in a New Guinea Protoagricultural Society.  Washington, DC: Smithsonian Institution Press

Sorenson, E. Richard (1996)  “Where Did The Liminal Flowers Go? : The Study of Child Behavior and Development in Cultural Isolates.”  Anthropology of Consciousness 7(4).  www.sacaaa.org/aocabs/74sor.htm (abstract)

A Kontinuum-lista, egy email alapú támogató csoport szülőknek és másoknak, akik Liedloff kontinuum-elveit alkalmazzák.  www.continuum-concept.org/forum/

Az eredeti angol nyelvű cikk honlapcíme:
http://www.scottnoelle.com/parenting/child-centered.htm

[1] Lásd Források a cikk végén.

[2] [Nem gyerekközpontú helyett pl. életközpontú, családközpontú – a ford.]